Búcsúzott a Kispál és a Borz. Helyszín: valami böhöm nagy földdarab a Duna nevű hűs vizű kis patak két partja között. Időpont: réééészegen! Na jó, komolyabbra veszem, mert nekem ez komolyabb trauma és óriási élmény is volt egyben.
Egyszer volt, egyszer meg nem, volt egyszer egy kb. 9 éves forma baromi okos, hosszú szőke (hajú) kis srác, aki karácsonyfa-díszítés közben meghallotta, amit a nagyobbik bátyja épp mutogatott a középső bátyjának. De mint kiderült, a középső bátyót annyira izgatta fel akkoriban és később is a Kispál és a Borz, mint ahogyan egy újszülött csecsemőt a másodfokú egyenletrendszerek csodálatos világa. Ellenben a mini srácot nagyon megfogta a „tulajdonképpen rockzene, amin rock hangszerekkel játszanak valami furcsa, üres valamit, és közben rikoltozik valaki” /Lovasi – a második albumukról/.
5.-es osztálykiránduláson már erre szálltam mindenfelé – walkmaaaaaan, juhúúúú! – buszon, lejtőkön gyalogolva, vagy emeletes ágyban fekve, plafont bámulva. Egyszer úgy aludtam el azon a megágyazott emeleten, hogy hanyatt fekvés, kezek a fejtetőn összekulcsolva, bal láb félig behúzva, jobb láb rajta keresztben, a pocakon walkman bizgerél, drótok gömbölyded végei a füleimbe és kurva nagy tejbetök-vigyor az arcomon. Pontosan ugyanabban a pozícióban ébredtem fel reggel J Akkor még nem sejtettem, hogy több mint 10 éves töretlen rajongásom a Szigeten, a búcsúkoncerten teljesedik ki – számomra az első és egyetlen (néhány évre utolsónak bejelentett) koncerten. Micsoda pályát futottak ezek be! A Sziget gumipadlóján toporogva-ugrándozva Szomorú lettem, hogy ott sem voltam. De mérhetetlen öröm is tombolt bennem, hiszen a banda élőben elköszönt tőlem és még 45 ezer szerencséstől. A tombolást csak a hangszálaim bánták az adott pillanatokban, melyekben kiderült, hogy Lovasinak iszonyú magas hangja van, csak valahogy úgy rekeszti be, hogy nem is tűnik annak. Pedig az, mert én már sikítva sem tudtam kierőszakolni magamból egyes passzusokat...
Emlékszem, ilyet írt az Index, hogy 3 órás koncert lesz, vagyis egészségügyis cipő és kempingszék kötelező. Egészen nagy butaságot javasolt az illető. Pedig én, a szar térdű, libatalpas, fájóshátú mini-sziki ilyen alapon félhettem is volna. Ehhez képest a számok között ugyan éreztem valami lüktetésfélét a vádlimban, mivel lényegében egyfolytában ágaskodtam, rogyadoztam, táncoltam vagy csak ugráltam, de mindez nem éreztette hatását a zenélés alatt. Tele voltam ugyanis mindenféle boldogsághormonnal, és ilyenkor az agy baszik érezni bármilyen fájdalmat vagy hasonlót. Az állkapcsom viszont elzsibbadt, és felfedeztem a torok-izmot is, ami gyors, erőteljes és folyamatos intonációs gyakorlatok végzésekor lép működésbe. Na, az enyém a saját ritkaság-számba ment, létrehozva ezzel egy melléknyelvet, elnehezítve az állat - Úristen, mér’ ordít úgy ez az állat. Ki-bebicsaklott a hangom, sokszor eltávozott, kitudja, lehet, hogy elment sörért, de a buli után érezhetően mélyebb és karcosabb lett ez az átlagos, jól ismert sziki-hang. Amilyen szar, annyira iszonyatosan jó érzés volt szétordítani a szálakat a torkomban, és szinkronban üvölteni a kedvenc dalszövegeket. Azért nem mindig horzsoltam a hangnemeket, voltak kitérőim, pl. vécére, na olyankor igen sok élő színpadi produkcióról maradtam le. Ugyanakkor érdekes volt a Kicsit Hadd című szám alatt kitolakodni a tömegből. Meg a háttérből körülölelő Kispál-számmal szinkronban ritmikusan vigyorogva vizelni… Hiányoltam egyébként a 0 óra két percet (mekkora tombolás lett volna!) és a Disznók táncát (mekkora tombolás lett volna!), sőt a légkörbe, hangulatba, időbe belefért volna egy Pistike is. De nem vagyok én mohó, így is óriási tombolások voltak, amire még Kovinak és Vittorionak is emlékeznie kell, pl. a Húsrágó, Hídverőnél vagy a Nem fájnál. Itt-ott még ők is be tudtak kapcsolódni, nájsz! A végét viszont kifogásolták, mert nem a Ha az életbennel fejezték be, hanem rákontráztak egy lassú, búcsúzkodós számmal, a Zár az égbolttal – mert hogy nekik ezzel bealkonyult. De micsoda szólóval!!! Én csak bámultam a szám vége után még percekig, és vártam a csodát; vártam, hogy tovább játsszanak és tovább és tovább. De nem. Sem Lovasi, sem Kispál, sem Ózdi, sem Bräutigam, sem Juci, sem Lecsó, sem KissTibi, sem... áh, hagyjuk! Kovi közölte, hogy "vége, Sziki" és lassan elindultunk oszlani a tömeggel, aminek ketrectánc és ketrecharc lett a vége. No, erről később, máshol.
Ejj, de ritkán járok én koncertekre, azt a hétpinájú boszorkány vasporos valagát! Na, majd a húszas éveimben, merthogy közben beléptem a második ikszbe is, szóval nevezhető mondjuk tökéletes ajándéknak ez a koncert. Köszönöm a körülményeknek! Mennyit tudnék még írni a zenekarról meg magamról, meg a kettő kombinációjáról, te jó ég! De talán majd máskor. Most hagyom hatni a búcsút...
