Kimerültség

Botzee naplója. Csillagidő 20100210, ahogy gépírás óráról megmaradt.

Avagy február tíz.

Két éjszakai gyármunka és 48ból 6 óra alvás után, végre haza érek reggel 7kor. Irány az erkély. A fülemben még mindig Kispál ordít, és a Borz. A Nap épphogy a közeli paneltömbök alatt jár, a rózsaszín már feloldódott a horizonton, bekékül az ég, és én végignézem. Az egyik panel árnyéka magasan az előtte lévő kéményfüstjében vibrál,
így halad át a fény a város leheletén.

Öngyújtóval játszadozom: sokéves galambürüléket pörkölök az erkély fakorlátján. Megvárom, míg átégeti magát pár napsugár a hidegen és a füstön, és én is rágyújtok, tisztelegve a derengő csillagfény előtt – de megalázva a tüdőmet. Jól esik az agynak, a testnek, a léleknek a szer vérbe áramlása, mivel már mindenem tele van mindennel.
Hiába az űrbéli gázgömb próbálkozásai; mínusz 3 fok kínozza a testemet. Lábujjamat munka óta nem érzem, a kezemet is talán csak a parázsló cigaretta tartja langyosan. Egy héten egyszer megérdemli. Közben várom a fizetést, és még mindig szemezek a Nappal, füsttel, lenti buszokkal. Megjön az sms – 32000 Ft átutalva a számlámra, amin előzőleg annyi lehetett az egyenleg, mint a külső hőmérséklet. Első gondolatok: mire kéne elverni. Persze pontosan tudom, hogy már mindent kiszámoltam napokkal ezelőtt, és aszerint semmire sem verhetem el. Sőt, a pénzem ver el engem, de elég csúnyán.
Kifizetem a túlélésem kívülről elvárt részét, a maradék pedig a kaja lenne.
Egyelőre olybá tűnik, hogy egy hatalmas kérdőjelet kell egész hónapban ennem. Valahogy csak lesz…
Este Kovi és Ibolya? Ha Szegeden lesz…

A nikotin befejezi az ernyesztést, a Kispál szám [Ha ez a vég] véget ér, ideje visszavonulni a szobába. Ismeretlen eredetű muslincák üdvözölnek, gyilkos pillantásokkal viszonzom kedvességüket. Erőm nincs csapkodni, majd a macska leöli őket. Lassan a kabátot, sálat is leveszem – majd. A hazaút és az osztálytalálkozó tartja bennem a lelket egy szál áttetsző damilon.
Vajon mi kell, ahhoz, hogy ez elszakadjon?
Még kevesebb alvás? Még kevesebb pénz?
Vagy még kevesebb Celsius fok?

Nem. Semmi nem szakítja el. Mert van hova mennem, van mit hallgatnom, és vannak, akik mindig körülvesznek. Diákéletem édes-savanyú mártás.
Napfénytenger a szobában! A változatosság kedvéért nem alhatok bele; már megint menni kell…

A végzetes nap 1. fejezet - Baljós árnyak

Mielőtt nem hivatalosan elfoglaltam volna új albérletemet, bandukolás közben átgondoltam a nap addig eltelt részét. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberek.. upsz.. ez nem az… Szóval. Akkor még fogalmam sem volt, hogy a nap második fele kellemetlen meglepetést tartogat. Úgy hittem, az elsővel már elégtételt vett a sors, főleg, hogy erőmet, időmet, tanóráimat áldoztam fel neki egy olyan szórólapozási munka miatt, amiért a pénznek még csak szagát se kaptam meg. Mivel el se végeztem. Öt bekezdésnyi nyomós okom volt rá, hogy ilyet tegyek:

Mentem, mendegéltem a postaládák között, s alig haladtam valamit, amikor egyszer csak nyitott kapuhoz értem. Udvariasan bejelentettem, hogy szórólapot hoztam. A kerítésfestő néni rögtön kiszúrta, hogy vidéki vagyok, így jogosnak érezte, hogy elcsevegjen velem az élet súlyáról, a világ gondjáról. Mondanivalóját szájüregi eredetű látványelemek kísérték, szórólapjaim legnagyobb bánatára. Mindeközben a Nap féktelenül száguldott lefelé, és szinte éreztem, ahogy vonja le a béremet. De érdekelnek a furcsa emberek, hát hagytam a nénit, hadd hintse az igét meg a nyálgubacsokat. Legalább kedves volt.

Lehet, hogy tovább se kellett volna mennem, mert rövid időn belül gettóba érkeztem, ahol a „napbarnított” putrilakók tekintetéből világosan kiolvasható volt, hogy oda még szórólapos be nem tette a lábát, nemhogy a szórólapját. Én viszont betettem mindkettőt, ha már belekezdtem a munkába. Kár volt, mert néhányuknak szúrta a szemét a kosárnyi azúrkék témobil reklámanyag, és ezt rajba tömörüléssel, majd fenyegető közelítéssel nyíltan jelezték is nekem. Pár házat tehát kihagytam. Mily lágyan suhant világosabb színek felé Szilvi kosaras kerékpárja!

Ezek a színek az őszi légkör és a horizont felé bukó Nap optikai játékaként vonzottak a gettó széle felé. Szóváltás egy újabb romával: a kórószerű asszony szelíden, de ősi vérében fortyogó arroganciával kínálgatott a közelben albérletet egy rendes (…?…!) házaspár társaságában. Fontolgattam az ajánlatát pár pislantás erejéig, majd elpedáloztam a végtelenségbe. Még hallottam, hogy utánam kiált – visszavár. Elfojtott LOL.

Utolsó előtti felvonás. Félhomály, szürkület, hűvös szelek. Házak már alig, de az út még visz. Jó pár tempó után magányos fekete Merci újgazdag parasztéknál. Postaláda sehol, legszívesebben a kirohanó véreb torkába gyűrtem volna néhány lap telefonreklámot. De marad a kapurács – onnan meg önszántából kitépte. Egészségedre, dünnyögtem. Néztem kicsit, ahogy marcangolja a tarifákat, aztán lekanyarodtam egy kopott bitumenösvényre, aminek a végén szórólaphiányos épületet láttam.

Rosszul láttam. (szürkület!) Valami benzint vagy gázt felhalmozó telepnek tűnt, nem néztem meg alaposan. Bizonyára jobban feltérképeztem volna, ha nem győz meg róla hat darab, üvöltő veszett kutya, hogy ne tegyem. Márpedig meggyőztek, méghozzá együttes erővel, jelentős sár és nyál ritmikus eregetése közben. Hasonló rajba fejlődtek, mint roma szomszédjaik, ám némileg agresszívabban jelezték szándékukat. Rám fájt minden foguk. 180 fokos fordulat, pedálok a talpam alatt, el is képzeltem, hogy gázpedálok, de a képzeletem rájött, hogy ide több kakaó kell. Dobtam nekik egy marék szórólapot megtévesztésként, majd felálltam a biciklin, és beléptem a hipertérbe. Szemem sarkából talán még észleltem a szelíd roma hölgy szétfolyó sziluettjét.

Véget ért szórókarrierem. Visszavittem az Enterprise-t az Alkony utcába, és indultam haza. Rám fért a pihenés. És majdnem egy bálna is!