Interjú a vírussal

2350-ben, az emberi tudat nanorobotokba táplálásának 10. évfordulója alkalmából különleges túrán vehettem részt a Nemzetközi Szellemtár Intézet jóvoltából. Lehetőségem nyílt egy olyan aktív vírus tartósított egyedével társalognom, amely valaha egy kiváló svéd pszichológust,
prof. dr. Griieg Jürgenborgot fertőzte meg, és egyébként az emberiség egyharmadát kiirtotta. Beszélgetésünk mélysége természetesen az emberi személyiség intelligenciájához csak relatíve mérhető, mivel a vírus tárolta sejtjeinek teljes információkészletét, de nem mindent sikerült neki feldolgoznia. A Nanotechnológiai Történeti Múzeum egyik legrégebben kiállított tagjával készített interjúm teljes terjedelmében hamarosan négydimenziós tudatformátumban is elérhető lesz a nagyközönség számára. Addig is a régi, hagyományos módszer, az olvasás rajongóinak kedvezünk e különleges, autentikus kiadással.

Hogyan kerültél kapcsolatba a gazdasejtjeiddel?

Úgy tudom, a 22. század végén élt a szervezet, meglehetősen jó érzés volt egy egér után egy emberben kikötni, egyértelműen gazdagabb információhalmazzal rendelkezik a te fajod, bár nem minden téren. Mikor az örökítő anyagom elérte az agyi vérkeringését, akkor ébredtem rá, hogy valami különlegesbe botlottam.

Mit értesz az alatt, hogy nem minden téren vagyunk gazdagabbak egy egérnél?

Olyan örökölt viselkedési formákért felelős génekre is ráláttam, amelyek ellentmondanak az eddigi tapasztalataitoknak az élővilág vizsgálata alapján. Szellemi szegénység jele az élőhelynek való ellenállás. Például, mivel ti sem, így én sem értem, miért nem alkalmazkodtok az adott környezetetekhez; az említett gének egyike bizonyos szerkezetű kapcsolódásakor működésbe lép egy speciális vágykeltő funkció.

Sok receptorunk érzékel ilyen ingereket, miben látod a különbséget?

Abban, hogy ez olyan sok helyre kiterjed, hogy akár a tudatban is képes maradandó változást okozni, amivel egyfajta burjánzó hatalomvágy lesz úrrá az egyeden, és ez befolyásolja mind a motorikus, mind a tanult-tervezett viselkedést. Így egy mindenre kiterjedő kártékony magatartás alakul ki, ami a természet eredendő jellege szerint valószerűtlen pusztításban nyilvánul meg saját fajotokban és másikakban egyaránt. Ilyen működési folyamatokat főleg nálunk, vírusoknál figyeltetek meg eddig, minket pedig a professzor emlékezete szerint nem is tartotok élőlénynek.

Így igaz, még most sem, annyi évvel felfedezésetek után. Erről mi a véleményed?

Nekem? (nevet) Az, hogy túlbecsülöd a képességeimet. A vélemény felépítése sajátos emberi vonás, tudatotok tanulási folyamat közben hozza létre, és többek közt bizonyos akaraterőtől, valamint önbizalomtól is függ, hogy fajtársaitok mennyire képesek azt befolyásolni. A gazdatestem véleményalkotási módszerét nyilvánvalóan csak jelentéktelen mértékben tudtam lemásolni. Örülök, hogy egyáltalán rájöttem általa, hogy létezem, te meg azt kéred, éljek helyette? Testet ne öltsek?

Látom, azért a humorérzéket felfedezted és el is sajátítottad.

Igen… (csodálkozik) Ha te mondod. Bár ez még nem tudatosult bennem. Annak ellenére, hogy nem örökölhető, hanem kifejleszthető, az agyban rátaláltam a központjára, de ne kérdezd, mi felelős érte, mert leálltak az életfolyamatok, mielőtt áthatolhattam volna a megfelelő membránokon.

Úgy tudjuk, a gazdatest időben kapott oltást, mégis elpusztult. Mivel magyarázod ezt?

Nos, találkoztam némi ellenállással, de érdemben nem akadályozott a jelenség a DNS lánc módosításában, ebből arra következtetek, hogy nemcsak a mutációm volt sikeres, de eleve rossz oltás került a vérébe.

Tehát orvosi hiba segített hozzá minket ahhoz, hogy beszélgethessünk?

Lényegében igen, hiszen közel sem biztos, hogy a professzor tudatára ébredtem volna, ha az immunrendszerét kellő gonddal támogatjátok. A kommunikáció ezen formája az agykéreghez köthető, amely jóval kifinomultabb funkciókért felelős, mint mondjuk a limbikus rendszer. Képzelheted, milyen információtömeg fogadott, mikor a DNS alapján kiderítettem, merre kell mennem egy gyors lefolyású Alzheimer-kór kiváltásához!

Miért kellett ezt megtenned? Hisz te magad mondtad, hogy a természet szerint ez nem életszerű esemény.

Tisztázzuk, hogy ezt ti állapítottátok meg, nem én. A kérdésedre pedig csak a professzor emlékmintái alapján tudok válaszolni, de ezekből nem mindet vagyok képes értelmezni. Annyi biztos, hogy valami mindent átfogó erő határozza meg, milyen élőlényből mennyi maradhat életben adott ideig. Az ember viszont azt gondolja, rá ez nem vonatkozik, és tanulási folyamatainak eredménye az, hogy ezt a funkciót ő maga is képes betölteni, persze csak rövidtávon.

Ez hogy függ össze a létezéseddel?

A már említett erő korlátozza a fajotok öntevékeny irtási folyamatát úgy, hogy különböző formákban – amikben ti nem láttok rendszert, értelmet és szervességet – beavatkozik az életetekbe, ha kell, egyszerre többetekébe is. Ezen formák egyike vagyok én, mint az életen kívüli, de életet befolyásoló elem.

Ez úgy hangzik, mintha sorsról vagy istenről beszélnél. Pedig a professzor idején már kiderült a részecskekutatás során, hogy kvantumfizikai folyamatok eredménye a véletlenszerűség furcsa játéka. Ennek nem mond ellent az állításod?

Nekem nem tűnik úgy. Nem gondolkodtok elég nagy léptékekben. Az általad említett folyamatok is részei egy sokkal nagyobb játéknak, amelynek nem ti hozzátok a szabályait, és nem hihetitek, hogy valaha is rájöttök azokra. Gondolj csak az időjárásra. Számotokra már az is túl nagy, túl összetett jelenség, és erősen befolyásolja is az életeteket.

Igazad van, ma sem értjük teljesen, és előre látni is képtelenségnek tűnik egy ponton túl. De sok felfedezést előzött meg korszakokat átívelő makacs kételkedés. Nem lehet, hogy egyszer mégis rájövünk a Nagy Játék szabályaira?

Én erre nem tudok válaszolni, de az biztos, hogy az agyatoknak vannak részei, melyek sokkal összetettebbek, semhogy képes legyek felfogni a jelentőségüket, mivel mind kapcsolatban van például a memóriával, de csak elvétve a matematikai fogékonyságért felelős területekkel.

Azt mondod, rossz úton haladunk a tudományos fejlődéssel a világ megismerését illetően? Hiszen hozzád is eljutottunk, pusztán arra alapozva, hogy kiszámíthatóak az emberi tudat szállítási paraméterei.

Ez érdekes. (mintha gondolkodóba esne) Egyébként igen, ezt állítom. És hozzáteszem, én halott személy tudatának másolata vagyok, nyilvánvaló hiányosságokkal hozzád képest.

Mint például?

Érzelmek. Tudok róluk, majdhogynem emlékszem rájuk, de arról is tudok, hogy nekem nincsenek. Apropó, mi alapján jelentitek ki, hogy az általatok konzervált tudatotok képes lesz megőrizni a tudatalattitokat halálotok után is? Jürgenborg elképzelése szerint a psziché irányítja a tudatot érzelmileg, nem fordítva. Ha elválasztjátok a kettőt egymástól, emberileg nélkülözhetetlen funkciókat zárhattok rövidre, melyek egyébként a tudatalattiból erednek.

Ha jól értem, arra következtettél te vagy a professzor, hogy ha gyorsan leválasztjuk a tudatunkat pusztuló agyunkról, akkor halál után képtelenek leszünk felfogni és kezelni a lelki funkcióinkat? Amik viszont nem mozgathatók pusztán a memória és más rendszereink lenyomatában. Meg kell tehát halnunk, ha a pszichénkkel együtt akarunk mozogni?

Nem kell. De tény, az is egy biztos módszer – egyszer. Tudnotok kell, hogy a DNS térképéből ugyanúgy nem láthattok meg és vonhattok ki minden részletet, ahogy egy világatlasz ábráiból nem nyerhettek sem vizet, sem más alkotóelemet. Pedig azokat ábrázolja…

Nem tartod különösnek, hogy több száz évvel feladatod teljesítése után itt beszélgetünk, mint élő az élettelennel?

De. Igazság szerint nem számítottam rá, hogy más tudattal is találkozom a szerzetten kívül. Ugyanakkor az időt én máshogy érzékelem, mint te. Inkább azt tartom különösnek, hogy rekonstruáltatok engem, és a hozzám hasonló mikroorganizmusokat – plüssből…

Ezek szerint az emberi játékosság határait nem találtad meg. El tudod magyarázni nekem, magányos tudatnak, hogy te hogyan érzékeled az időt?

Nem, arra sajnos nincs időnk.

Jó válasz. Köszönöm, hogy rendelkezésemre álltál.

Kilubickoltam a lombikból, visszatértem a testembe, és megosztottam a memóriámat az illetékesekkel. Elgondolkodtató egy „tudatfertőzött vírus” elmélkedése az élettelen saját és a halott gazdája tapasztalatairól. Ráadásul még azt sem tudja, hogy van humora.