Ami a Csendet illeti, bárhonnan nézve hallgathatjuk, ő bizonyos, hogy semmit nem hallgat el előlünk, még akkor sem, ha nagyokat harap épp belőlünk. És az is bizonyos - és nem is közönyös -, hogy egész életünk során, majd elhullt testünk porán figyelni fogja, hogy mi figyeltük-e eleget, mielőtt elkezdtünk zajongni. De ő hallatlanul szemtelen, és hagyja, sőt akarja, hogy ne hagyjuk akarni, próbáljuk takarni. Így győz majd felettünk, mikor már minden zajt feledtünk, mert nem becsültük meg: mennyire kell a Csendet megbecsülni.
Egy régi szösszenetem a csendről, ami elvileg nem maradt volna fenn, ha Tibilló kollega meg nem örökíti az ő (jelenleg kómában fekvő) blogján. Minek lehetne ezt nevezni műfajilag? Leginkább semminek. De azért legyen mondjuk bagatell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése