Meló előtt, suli után betértem leendő új albérletembe, és kénytelen voltam bájcsevegni ideiglenes (két hét!) szobatársammal: „Szia. Engem így, és téged? Hol tanulsz? Jó a suli? Tudod fizetni a lakást? Ó, tényleg? Aha, értem…” Ilyen és ehhez hasonló unalmas féltársalgás oldotta az ismeretlenség feszültségét – bármilyen csúf, nagy és buta volt a lány, a nap elején még veszélytelennek tűnt. Relatíve nyugodtan indultam a már említett „munkába”. Mindazok után este pedig jogosnak éreztem az ágyon alvást, ezt fel is ajánlotta a Bálna; kimerült közöny beszélt belőlem, mikor elfogadtam a megosztást. Muszáj volt, a földön alvás abban a pillanatban azonnali kerékbetörés illúzióját keltette a fáradt lélekben. Hamar elaludtam, sőt a többszöri visszaalvás sem okozott gondot – az első három alkalommal.
Visszaaludnom azért kellett, mert az éjszaka közepén észak-dél irányú migráció rázta meg az ágyat, egymás után többször. Közben mindegyik alkalommal kevesebb helyem maradt. Valójában nem is tűnt vészesnek a mozgolódás, sőt egészen tapintatosan aludt mellettem – diszkrécióját kínai szeizmográfok is regisztrálták. Szóval párszor felébredtem a fogyatkozó hely miatt, de tűrtem. Összehúzódás, takaróba simulás. Újra virágot szedtem álmok mezején, Tündérország hadügyminiszterével szivaroztam egy fura fán… vagy mittudomén, zavaros volt. Mígnem egyszer csak erősebb inger kényszerített visszatérni az anyagvilágba.
Deréktájban hangyaszerű bizsergés tört magának ösvényt a bőrömön, amit először látatlanban, manuálisan próbáltam hárítani, de az érzés gyorsan visszatért, s ismétlődő nyolcas-alakú útvonala egy hangyáénál magasabb intelligenciára utalt, ezért megfordultam, hogy ellenőrizzem a Cet állapotát magam mellett. Mint a forró ólom, úgy csordogált lassan, de fájdalmasan a felismerés az elmémbe, hogy a hangya valójában bálnavégtag, és a nyolcas forma határozott párzási szándékot jelezhet. Gyanúmat erősítette az állat pozitúrája – betanított bikini modell? – és mélyerotikus tekintete, amely továbbra is fúródott befelé a pupillámon át. A nyolcasok szüntelen szambáztak védtelen hátamon, az idő mintha megállt volna kiröhögni, s egy hang sem jött ki hirtelen torkomon. Csak gondolataim fészkelődtek szinte zajt csapva, hiszen nem mindennap tudatosul egy tapasztalatlan Boci fiúban, hogy nagy valószínűséggel rögtön megerőszakolja egy csúnya, buta bálna. (Ennél még Bibliai Jónás is jobban járt, lévén hogy lenyelte ugyan az állat, ő mégsem a fajfenntartás fájdalmas emlékű áldozata lett.) Az ártatlanságomat sem okvetlenül így terveztem elbúcsúztatni, így hát rögvest reagálnom kellett a súlyosbodó helyzetre. Lelkem kissé lustán, de még időben kitöltötte a jelenléti ívet, s szaladt is hangszálaim felszabadítására: „Anita. Én most aludni jöttem ide. Úgy nyersen, ahogy azt a természet megadta. Szóval… jó éjszakát.” Közöltem hideg tárgyilagossággal, és visszafordultam az akkor már kifejezetten barátságosnak tűnő szekrénysor felé – aludni. Persze remegett minden sejtem a félelemtől és a … megrázkódtatástól. Valamelyest megnyugtatott, hogy a cet felhagyott a további szexuális kísérletezéssel, s ostoba magyarázkodásba kezdett, miszerint épp a barátjával álmodott; alvajáró típus; és megzavarták a csillagok a takarómon. Első napom tehát új lakásomban így végződött. De győztem! Visszaaludtam! Dolce vita.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése