Zár az égbolt

2011. január 19-ével a Fűben alvás jobblétre szenderülésbe oldódott, és 19 hónap éberkóma után megszűnt aktívnak lenni. Ezt úgy írom le, mintha mekkora jelentősége lenne, de azért valamennyi van neki, leginkább nekem.
További ügyködéseim a Légypapíron. Jó éjszakát.

2011. január 18., kedd

Kontra Noémi (záróposzt 1.)

Noémi
héber, jelentése: gyönyörűségem 


És akkor ide is elérkeztünk.
Nem rég belebotlottam néhány fotóba, amiken ő volt, a barátjával. Jól megvizsgáltam, milyen reakciókat vált ki belőlem. Zsófi azt mondta, én is kínzom magam. Pedig nem, nem esett rosszul látni őket, csak hirtelen érintett. Valójában örültem, hogy úgy láttam őt, ahogy. Tipikus esete annak, ha "örömmel tölt el, hogy boldognak látom". Ez már jóval a "távozás" után volt.
De amíg még friss volt az élmény, kaptam néha pár kérdést róla, nem válaszoltam. Kaptam újra, akkor sem. Mert magam sem tudtam. Sosem jöttünk össze, mégis szakítottunk? Valahogy úgy; én szakítottam az emlékével. Egy időre...

Volt egy lány, akibe jó mélyen beleestem, mint vak ló a szakadékba, a gimnázium utolsó évében - micsoda időzítés, érettségi előtt...
Természetesen úgy kezdődött, hogy már az elején rájöttem, hogy nem lehetünk csupán barátok. De azért húztam-vontam az egészet, ahogy elsőáldozáson kell. Merthogy ő volt az első áldozatom, vagy én neki - inkább. Éreztem, hogy van egy biztonságérzete a lelkemnek azzal, hogy kényelmesen elvagyok vele, kapom a rendszeres Noémi-adagom, és ezen nem is kívántam változtatni, nehogy egy parányi hiba is leomlassza az építményt.
Nem akarom agyonfogalmazni, ez nem az a helyzet és minőség. Ennek ellenére neki megtettem. Írtam ugyanis azt a levelet, szép hosszan és részletesen, fél év ismeretség után, amiben átadtam neki a helyzetjelentést. Óriási címletben fizettem neki, a visszajárót rábíztam, de valójában már elképzeltem magam előtt, hogy ugyanazt adja vissza, csak felváltja csillógó apróra. Az agy nem tesz különbséget elképzelt és memorizált képsorozatok között, így hát addig az ideig, amíg nem jött a válasz, már képzeletben vele voltam - és boldog.
Aztán reccs.
Az jött, ami a nyilvánvalónál is egyértelműbb volt, de szerelmesen ezt már ki a franc fogja fel?
Na, ez már nem lényeg, de ismeritek azt a jelenséget, amikor a lány kedves a sráccal, és nem nagyon tetszik neki, hogyha a srác ezt túlkombinálja... Ő meg volt bizonyosodva arról, hogy velem is ez történt, pedig igen szemléletesen leírtam neki, hogy kurvára nem bírok ellenállni a vonzerejének, ami nem tudom honnan jön, és miért szugerál meg ennyire...
Végül én behúzódtam, ő kihátrált, és innen már hiába akármilyen levél, ez nem az a korszellem, kicsit mintha lemaradtam volna. Azóta megsimogattam a romantikát, elküldtem játszani a naivitással, ne zavarjanak már a gondolkodásban.

Csak még egy aspektus.
Ettől függetlenül ugyanis elbúcsúztam tőle, és megszakítottam minden kapcsolatot vele, földrajzilag is.
Viszont a tudattalanom nem hagyta annyiban. Sokat álmodtam vele. Az álombéli valóság pedig még erősebb eszköz a puszta képzeletnél, így képes komplett érzelemhullámokat generálni, amik hosszabb-rövidebb ideig kihatnak az álom utáni napi életünkre. Ezért hiába próbáltam elnyomni, folyton hiányzott a jelensége. Már itt Szegeden volt egy álmom, már pont amikor úgy gondoltam, hogy sikerült elfelejtenem és kitörölnöm a lelkivilágomból a lenyomatát, és magamra erőltetnem egy békés egyensúlyi állapotot, akkor a pszichém előtúrta a mélyből, és olyan erővel hajította az arcomba, hogy a teljes napom gyászba borult.
Ugyanis egy elképesztően részletes és valóságos összejövést álmodtam meg vele - vissza a gimnáziumba, vissza a karjaiba, ahol sosem jártam. Felébredtem, néztem ki magamból, és egy ideig fel sem fogtam, hogy mi a valóság. Miért kellett ezt most? Gondoltam, miután ráeszméltem magamra. Bedepiztem, teljes feketébe öltöztem, és bosszúszomjasan nekivágtam a városnak... Rossz volt.
Aztán rájöttem, mi volt ez - elég későn, hónapokkal az álom után.
Ő volt az, aki azt mondta nekem szemtől szembe: "Álomvilágban élsz, csak rád kell nézni..."
Ez a mondata végleg felborította a kis biztonsági rendszeremet, amit kiépítettem magam köré. Ennyire könnyen belém látott? Rám nézett, és kész? Úgy tűnik.
Tudni kell, hogy a psziché nem játszik velünk. A tudattalan a tudat szintjén üzen nekünk, és a válasz ezért ott hevert előttem: ha én álomvilágban élek, és vele álmomban végül összejöttem, akkor nincs miről beszélni. Konfliktus megoldva, nincs itt szó semmilyen büntetésről, éppen ellenkezőleg: meg lettem jutalmazva. Mikor erre rájöttem, már mindjárt másképp fogtam fel az álmot, és ezt az egész kapcsolatot, ami nem is volt - csak az én álmodozásaimban.
Tettem fel ilyen kérdést is magamnak, hogy nem lehet-e, hogy csak a szerelem eszményébe voltam szerelmes? Egy entitásba, ami pont a lelkemen keletkezett lyukat pótolta volna. Hiszen alig ismertem, sőt belegondolva, össze sem illettünk (bár ez olyan erőltetett szó). És mégis kezdettől fogva vágytam rá, ezért talán beléhelyeztem valami szeretethiányos állapot által előbukkant gondolatcsírát, hogy "ő az". Nem tudom.
De azt tudom, hogy nem véletlenül csöppent az életembe, és hogy szerepe volt benne, és van a továbbiakban is, még ha neki én nem is voltam egy jelentős pont. Meg is erősített, el is gyengített, tanított, butított, felkavart teljesen, majd örökre megmaradó rétegként leülepedett bennem. Bonyolult semmiség. Egyszer majd megtudom, pontosan mi volt az ő szerepe. Elfelejteni? Soha sem fogom.
Köszönöm neki, hogy kaptam belőle; a kedvenc szenvedésem ő volt.

Szia.

***

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése